Az elveszett kisfiú házról házra jár, és segítséget keres, amíg a hasonmása ajtót nem nyit neki

Egy kisfiú elvesztette a fonalat, miután egy fagylaltkocsi után futott. Egy ismeretlen környéken minden ajtón bekopogtatott, segítségért könyörögve, hogy haza tudjon menni, csak akkor akadt ki, amikor a karbonmásolata kinyitotta az ajtót.

A kis Dale a nagymamájával sétált a zsúfolt piacon. Szorosan fogta a kezét, ahogyan azt a kislány tanácsolta neki, ha zsúfolt helyen jár.

Dale nagymamája, Dorothy azt feltételezte, hogy a fiú még mindig fogja a kezét. De amikor lenézett, a fiú már nem volt ott. Az ujja a táskájából előbukkanó brokkolit súrolta.

Dorothy pánikba esett, és eszébe jutott, hogy pár pillanattal ezelőtt látott egy fagylaltkocsit. Azt gyanította, hogy Dale utána futott, és pánikba esve kereste…

“Dale? Dale, fiam, hol vagy?” – kiáltotta, és könnyek csordultak végig rémült szemein.

“Ki vagy te? És hogyhogy úgy nézel ki, mint a fiam?” – sikoltozott a másik fiú anyja.

“Hé, hé, nem láttál egy kisfiút? Ő hét….” Dorothy a járókelőket kérdezgette, de senki sem látta.

“Jézusom, kérlek, hozd vissza! Az én kisfiam, hová tűnt?”

Dorothy körülnézett Dale után, de nem találta nyomát. Egy pillanatra azt gondolta, hogy talán elrabolták. De ki rabolná el egy szegény, szerény, friss kerti termékekkel kereskedő kereskedő unokáját?

“Biztos vagyok benne, hogy a fagylaltkocsi után futott. De hol van? Nem látom sehol az autót.”

Dorothy-nak megérzései helyesek voltak. A kis Dale nyaggatta, hogy vegyen neki fagylaltot, és amikor meglátta a furgont, elengedte a kezét, és utána szaladt. Követte a fagyisautót, amely egy másik környék felé száguldott, és elég későn vette észre, hogy eltévedt, és messze van a piactól.

Dale a hatalmas épületeket bámulta, amelyek ijesztőnek tűntek. Kicsi volt, és még soha nem volt kint egyedül. Félelmében bizseregni kezdett a gyomra, amikor meghallotta a mögötte dudáló járműveket. Egy közeli házcsoport felé rohant, hogy segítséget kérjen.

“Ki az?” – válaszolt egy hölgy, miután meghallotta, hogy Dale kopogtat az ajtaján.

“Haza akarok menni. Tudna nekem segíteni, kérem? A nagyihoz akarok menni!” Dale felkiáltott.

“Nagyihoz? Nincs itt semmilyen nagyi. Menj innen!” – kiabálta a hölgy, feltételezve, hogy a fiú egy szomszéd gyerek, aki csínyeket űz belőle.

“Ne, ne, kérem, segítsen!” De a nő rácsapta az ajtót szegény Dale arcára.

Összetörve és rémülten kopogtatott be az összes házba segítségért könyörögve, de elküldték, mert mindenki azt hitte, hogy valami trükköt mutat be, mivel az ottani gyerekek már csináltak ilyet.

Dale majdnem feladta, amikor meglátott egy utolsó házat, amelynél nem kopogtatott be. Reménytelen volt, de azért megpróbálta.

Klopp, klopp, a kisfiú bekopogott az ajtón. Senki sem nyitott ajtót.

Újra kopogott.

Ezúttal az ajtó nyikorogva kinyílt, és Dale élete legnagyobb megrázkódtatását kapta. A szénmásolatát bámulta!

“Egy tükörkép? Nem, a ruhája más” – motyogta Dale.

“Mi… Ó, Istenem, anya, gyere ide!” – kiáltotta a másik fiú, és Emmát szólította, aki ugyanúgy megdöbbent, miután meglátta Dale-t és a fiára, Peterre való kísérteties hasonlóságát.

“Ki vagy te? És miért hasonlítasz a fiamra?” – sikoltozott. “Gyere be.”

“…a teherautó mögé futottam és… Megfordultam, és a nagyi nem volt ott” – mesélte Dale könnyek között.

Emma még mindig megdöbbent. Adott Dale-nek egy kis vizet, és pillanatokkal később bekukucskált a függönyön, miután meghallotta a rendőrszirénákat az utcán.

“Biztos érted jöttek… gyere velem” – mondta, és kézen fogva vezette Dale-t.

Emma odalépett egy rendőrhöz, aki Dale fényképét tartotta a kezében, és érdeklődött felőle. “Biztos úr, a fiú itt van. Nemrég jött ide, és én vettem rá, hogy maradjon. Épp most akartam hívni a 911-et.”

Dorothy leszállt a járőrkocsiból, és Dale-hez sietett. “Jaj, drágám, miért hagytál itt? Majdnem megállt a szívem! Hála az égnek, hogy jól vagy! És köszönöm neked is, drágám! Soha nem felejtem el a segítségedet!”

Dorothy rámosolygott Emmára, de megrázta magát, miután meglátta, hogy a kis Peter kikukucskál mögüle.

“Jézusom! Hogy lehetséges ez egyáltalán?” – kiáltott fel.

“Igen, erről akartam beszélni veled. Kérem, jöjjön be” – mondta Emma.

Dorothy megtudta, hogy Peter nem Emma vér szerinti fia. Ő volt a mostohaanyja, aki hat évvel ezelőtt hozzáment egy Simon nevű férfihoz. A név ismerősen csengett Dorothy számára.

“Megnézhetem a fényképét, ha nem bánja, Emma?” – kérdezte tétován.

“Persze, tessék” – mondta Emma, és megmutatta az esküvői fotót.

Dorothy megdöbbent, mert a vőlegény a néhai lánya, Sarah férje volt.

“De azt hittem, külföldre költözött. A lányom temetése után nem vette fel velem a kapcsolatot, és nekem adta a fiát, Dale-t” – kiabálta Dorothy, még mindig zavarodottan, hogy ki is az a Peter.

Emma rájött, hogy mi történhetett volna, és olyasmit fedezett fel, amit Dorothy el sem tudott volna képzelni.

“Mrs. Turner, azt hiszem, Peter itt az ön unokája is – mondta Emma, és megmutatta Dorothynak egy régi fényképet, amelyen két kisbaba látható, akik hasonló piros pólóban fekszenek Simon ágyán. “Ezt a padláson találtam”.

“Két baba? Az egyikük Péter? De Simon azt mondta nekem, hogy Sarah ikreket szült, és csak az egyik élte túl, és az Dale volt” – kiáltott fel Dorothy, figyelmesen szemlélve a képet.

Mint kiderült, Dale 30 perccel Peter után született. Bár Peter szülése sikeres volt, Dale bonyolult szülésénél nem így történt. Ennek következtében Sandra a születése után meghalt, és Simon az újszülöttet hibáztatta a felesége haláláért.

Annyira gyűlölte Dale-t, hogy eltitkolta a hírt, hogy Sarah ikreket szült Dorothy elől, aki akkoriban egy másik államban élt. Sarah temetése után odaadta Dale-t Dorothy-nak, és azt mondta neki, hogy nem tud gondoskodni “egyetlen” fiáról, és Dorothy elhitte a hazugságát.

“Istenem, ez hihetetlen!” Dorothy felkiáltott. Megölelte Petert és Dale-t. “Most mit csináljunk? Mindkét unokámat akarom, de Simon nem fogadja el Dale-t”.

Később aznap este Simon hazatért, és megdöbbenve látta anyósát és Dale-t. “Te? Hogy kerülsz ide?”

“Két éve költöztem ide, és furcsa módon soha nem futottunk össze, pedig ugyanabban a városban élünk” – válaszolta Dorothy dühösen és magyarázatot követelve.

“…Ez nem volt igazságtalan. Csak nem bírtam elviselni a kölyök látványát. Így hát fogtam Petert, az első fiamat, és megszabadultam Dale-től. Megölte a feleségemet!” Simon érvelt. “Vigyétek el a házamból!”

Emma tisztában volt Simon érzéketlen viselkedésével, de úgy érezte, ez már túl sok. Féltette a legrosszabbat Peterért, és úgy gondolta, a legjobb, ha elküldi a nagymamájával.

Hosszas jogi huzavona után Dorothy és Emma megkapta Peter felügyeleti jogát. Emma nagyjából ugyanebben az időben vált el Simontól, és Dorothyhoz és a fiúkhoz költözött.

Végül Simon megízlelte a keserűséget, amiért elhagyta Dale-t. A bíróság felszólította, hogy fizessen gyerektartást az ikrek után, amíg azok be nem töltik a 18. életévüket.

Ami Dorothyt illeti, nem tudta eléggé megköszönni Emmának, hogy segített neki újraegyesülni az unokáival, különösen Peterrel, akinek a létezéséről nem is tudott.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

1. Ne utasítsunk el senkit, akinek szüksége lehet a segítségünkre. Miután eltévedt egy új környéken, Dale minden ajtón bekopogtatott és segítségért könyörgött. De mindenki elutasította, és csak egy nő ajánlotta fel a segítségét.
2. A gonosz tettek csak csalódást és szégyent hoznak. Simon Dale-t hibáztatta a felesége, Sarah haláláért. Azt hazudta Sarah édesanyjának, hogy csak egy gyermeket szült, és elárulta Dale-t. Elrejtette Peter személyazonosságát, és felnevelte, azt hitte, Dorothy soha nem fogja megtudni, hogy ikerunokái vannak.

Ha tetszett ez a történet, oszd meg a barátaiddal és olvasd el ezt a másik történetet ahol A kisfiú minden nap levest készít az idős magányos néninek, de egy nap látja, hogy 4 férfi próbál bejutni a házába