Egy lusta tinédzser nem hajlandó segíteni a nagymamájának a kertben, de a nagymama túljár az eszén, és megtanítja neki az értékes leckét.
Simon nem volt éppen elragadtatva attól, hogy a nagymamájánál töltheti a nyarat, annak dél-karolinai otthonában, de a szülei ragaszkodtak hozzá.
Az anyját felkérték, hogy tartson egy előadássorozatot Európában, és az apja is el akart menni. Úgy érezték, hogy Simon túl fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen otthon. Simon, aki 14 évesen nagyon is felnőttnek tartotta magát, nem értett egyet…
Abban a pillanatban, hogy Simon megérkezett, tudta, hogy a nyár katasztrófa lesz. A nagymamája, Millie vette fel a buszpályaudvaron egy öreg, ütött-kopott autóval, amely legalább 60 éves lehetett.
Az autó gőzt és füstöt fújt és fújt, és semmi sem hasonlított a felfüggesztésre. Millie nagyi szerint ez az egész teljesen normális volt. Láthatóan örült, hogy látja Simont.
Mire megérkeztek a házához – egy órányi autóútra a buszpályaudvartól -, Simon kimerült a nő állandó fecsegésétől. A kertjéről és a kutyájáról beszélt, az időjárásról, a szüleiről…
Egy kedvesebb fiú rájött volna, hogy Millie nagyi már régóta egyedül van, és kétségbeesetten vágyik az emberi kapcsolatra, de Simon túlságosan elkényeztetett volt, és túlságosan a saját nyomorúságára koncentrált ahhoz, hogy kedves legyen.
Millie nagyi megmutatta Simonnak a szobáját, amely egykor az apja szobája volt, és azt mondta neki, hogy frissítse fel magát, és jöjjön le egy kis tejre és süteményre. “Tej és süti!” – motyogta Simon – “Azt hiszi, hogy ötéves vagyok?”.
Simon besétált a konyhába, és leült az asztalhoz. Millie nagyi egy harmatos pohár tejet tett elé, és egy tányér finomnak tűnő süteményt. “A kedvenceidet készítettem” – mosolygott -, “kiskorodban imádtad a vidéki tejemet és a sütimet!”.
“Hát már nem vagyok kicsi!” – csattant fel Simon, “És az, hogy itt vagyok, nem az én ötletem!”.
“Értem” – mondta Millie nagyi, és leült Simonnal szemben. “De hát itt vagy, miért ne hoznád ki belőle a legjobbat?”
Soha ne becsülj le senkit azért, mert idősebb, néha többet tudnak, mint amit mi valaha is megtanulunk.
Simon gúnyolódott: -” JOGOS! Szóval mi a Wi-Fi jelszavad?”
“Nekem nincs” – mondta nyugodtan Millie nagyi – “nincs internetszolgáltatásom”.
“Micsoda?” – kiáltott fel Simon – “Nincs internet? Mit csináljak két hónapig?”
“Nos,” mondta Millie nagyi még mindig mosolyogva, “segíthetnél nekem a kertben! Újra akarom ültetni a régi fűszerkertet…”
“Mintha!”– kiáltott fel Simon dühösen.
Millie nagyi a homlokát ráncolta. “Mintha? Hogy érted ezt?”
“Úgy értem” – mondta Simon dühösen –Nem fogok abban a kertben ásni, nem vagyok a SZOLGÁD!”
És ezzel Simon felment az emeletre, hogy felhívja a szüleit, és nyafogjon, hogy nincs Wi-Fi, és hogy utálja Millie nagyit, aki egy unalmas és zsarnok. Millie nagyi sokáig ült a konyhaasztalánál és gondolkodott. Aztán elmosolyodott…
Nem sokkal később Millie nagyi bekopogott Simon szobájának ajtaján. “Simon kedves, kész a vacsora!”
Simon, aki valójában elég éhes volt, a legjobb duzzogásával sétált le. Millie nagyi finomnak tűnő sertéshúsos almapörköltet, kukoricakenyeret és valami barackos süteménynek látszó ételt készített.
Simon gyomra megkordult. Homlokráncolva tálalta fel magát, és csendben evett. Úgy tűnt, ez nem zavarta Millie nagyit. “Tudod? Pont úgy nézel ki, mint a dédnagyapám, Wilton Chambers.”
“Tényleg! Hűha!” – gúnyolódott Simon pörkölttel teli szájjal.
Millie nagyi derűsen folytatta. “Igen, valóban. Ő volt az, aki ezt a házat építette. Tudod, az 1848-as kaliforniai aranylázban gazdagodott meg. Hazajött, megházasodott…”
“Akkor hogyhogy szegény vagy?” – kérdezte Simon.
“Hát, néhány évvel később kitört a polgárháború, és Wilton nagyapa elásta az aranyat a fűszerkertben. Sajnos néhány hónappal később megfulladt egy kis kolbásztól, és senki sem találta meg az aranyat”.
Simon most már nagyon érdeklődő volt. “Arany, mint az aranyérmék?”
“Ó, nem!” – mondta Millie nagyi – “”Rögök, kaliforniai aranyrögök”.”
Másnap reggel Simon már a kertben volt, ásóval a kezében. Meg akarta találni azt az aranyat, és aztán… Találd meg!
“Azt mondtad, segítségre van szükséged a fűszerkertben, Millie nagyi?” – mosolygott kedvesen, és Millie rögtön visszamosolygott.
“Igen, kedvesem, csak kezdd el ezen a végén, és haladj végig…”
Azon a nyáron Simon felásott minden centimétert a fűszerkertben, a virágágyásokban, sőt még a régi gyepet is, és segített Millie-nek új gyepet telepíteni – de nem találta meg az aranyat.
Így a következő évben visszajött, és a következőben is. Egy idő után már nem az aranyat kereste, hanem Millie és az édes mosolya miatt jött, és — az igazat megvallva — inkább a tej és a sütemény tetszett neki…
Sajnos, amikor Simon 19 éves volt, és az első évét töltötte a főiskolán, kapott egy telefonhívást a szüleitől: Millie nagyi meghalt. Simon teljesen összetört, és azonnal elrepült South Caroline-ba a temetésre.
A gyászszertartás után egy idős úr lépett oda a családhoz. “Elnézést” – szólította meg Simont -, “Te vagy Simon?”.
Simon bólintott. “Igen, az vagyok.”
“Őszinte részvétem a veszteségedért, fiatalember. A nagymamád bankigazgatója vagyok. Azt mondta, hogy amikor elhunyt, át kell adnom neked a széfje tartalmát.”
Simon megdöbbent. Mit hagyhatott neki Millie nagyi? A bankban a férfi kivette a tálcát a dobozból, és Simon elé tette. Benne négy hihetetlenül rozsdás konzervdoboz volt. Simon zihált. Lehet, hogy ez az?
Nagy nehezen kinyitotta az egyik konzervdobozt, és meglátta a vajszínű, puha arany csillogását. Simon nevetni kezdett. “Ó, Millie nagyi!” – mondta – “Te vettél rá, hogy megkeressem az aranyat, de te voltál az igazi kincsem!”.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Soha ne becsüljünk le senkit azért, mert idősebb, néha többet tud, mint amit mi valaha is megtanulunk. Millie Simon kapzsiságára és a kertjében való munkára dolgozott.
- A kincs nem mindig az, aminek gondoljuk. Az igazi kincs, amit Simon a fűszerkertben ásva talált, a nagymamájával való csodálatos kapcsolata volt.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal.
Olvasd el ezt a történetet is amelyben A fiú szégyelli meghívni a nagymamáját az iskolai előadásra, mert takarítónő, a végén rájön hogy hibázott