A titkárnő síráson kapja a szigorú főnökét: “A fiamról van szó” – mondja remegve

Egy titkárnő beleszeret nős főnökébe, de azt hiszi, soha nem lehet az élete része, mígnem egy nap rajtakapja, mint az irodájában sírva, remegve mondja: “A fiamról van szó…”

Minden rossz, és soha nem lett volna szabad megtennie. Senki sem fogadná el. Még a szíve sem mondta, hogy amit tett, az helyes, de tudott segíteni rajta? Nem, nem tudott.

Egy évvel ezelőtt Amanda élete romokban hevert. Ott hagyta az egyetemet, hogy beteg édesanyját ápolhassa, de nem tudta megmenteni, és valahol minden rosszul sült el.. Magára maradt, az anyja nem volt ott.

A temetés reggelén látta, hogy az anyja nem mássá, mint egy friss földhalommá vált, Amanda órákon át sírt. Siratta a nőt, aki a sziklája, támasza volt.

Amanda okos és intelligens volt, de mindez nem számít, ha nincs pénzed. Így hát el kellett mennie dolgozni, hogy főbérlője ne rakja őt ki az apró manhattani lakásból, amelyet eddig az édesanyjával osztott meg.

Ám tapasztalat és diploma híján Amanda jó ideig az utcákon bolyongott, 1 dolláros kávén és fánkokon élve. Mikor elfogyott a pénze, alkalmi munkákhoz folyamodott, például mosogatáshoz, pincérkedéshez, posta kézbesítéshez, és nagyjából mindenhez, amivel a felszínen tarthatta magát.

Aztán egy nap belebotlott egy titkárnői álláshirdetésbe, és az élete megfordult. Mindenféle elvárás nélkül jelentkezett az állásra, és behívták egy interjúra.

Amanda törtfehér inget és fekete nadrágot vett fel, és az anyja régi magassarkúját viselte. Egy csipetnyi önbizalomra vágyva rúzst kent magára, amit az anyja dolgai közt talált, és kevés pénzéből taxit hívott az cég épületéhez.

“Miss Hodges, 33-as jelölt!”

Amanda odasietett, és megigazította a felsőjét. Nikor belépett a szobába, megállt a szíve. Jéghideg lett a tenyere, és lefagyott, mikor helyet foglalt szemben az interjúztatóval.

Hűha – gondolta Amanda. Egy kemény, szigorú, kétméteres, de kegyetlenül vonzó férfi birtokolta azokat a mogyoróbarna szemeket, amelyekkel szemben Amanda tehetetlenül találta magát.

Ránézett az önéletrajzára, és megkérdezte: “Miss Hodges, mesélne nekem valamit magáról? Mi motiválta önt a jelentkezésre?”

Semmi, gondolta. Ez volt az igazság. Semmi sem motiválta őt. A tehetetlensége és az alkalmi munkák “kényszerítették” arra, hogy szerencsét próbáljon, és ezt is mondta.

“Nos, ez egy őszinte válasz volt” – jegyezte meg mosolyogva. “Köszönöm szépen.”

Minden rosszul kezdődött még aznap. Amanda számtalan interjút adott, de soha nem vették fel. De Mr. Graham, a mogyorószemű fickó felvette őt.

Mikor Amanda megkapta a felvételéről szóló levelet, tényleg nem hitte el. Bizonyos értelemben hálás volt, hogy Garner úr felvette őt. De Amanda nem akarta észre venni, hogy ez a hála csodálattá, majd valami sokkal erősebbé – szerelemmé – változott.

Ironikus módon semmit sem tudott a férfi magánéletéről. Senki sem tudott. Egyesek szerint nőcsábász, mások szerint családos ember. Amandát nem érdekelte, mert az ő szemében ő volt a tökéletesség definíciója. Soha nem találkozott még hozzá hasonlóval.

Eddig az életében az összes férfi komolytalan és felelőtlen volt, a legutóbbi barátja pedig azért dobta, mert minden figyelmét magának akarta. “Téged csak a beteg anyád érdekel, Amanda!” – mondta. “Úgyis haldoklik! Nem mintha az aggodalmad megmentené őt. Tudod mit, a pokolba veled! Végeztem!”

Miután egy sor tiszteletlen és önző férfival találkozott, Garner úr olyan volt számára, mint a friss levegő. Bizonyos értelemben egyszerűen… tökéletes. Az igazi! A férfi, akit keresett.

“Kiváló munkát végez, Amanda. Csak így tovább!” – mondtam, és egyenesen a szemébe nézett. Amanda nem tudott nem beleszeretni a mogyoróbarna szemébe.

Amanda élete végre kezdett formát ölteni, miután felvették, és nagyon hálás volt ezért az Istennek. Édesanyja már kislány kora óta minden vasárnap elvitte a templomba, és az Úrhoz való imádkozás szokását már fiatalon belé nevelték.

Ezért Amanda minden reggel, mielőtt munkába indult, leült édesanyja régi Bibliájával, és imádkozott az Úrhoz, megköszönve neki mindazt, amivel megáldotta, és kérte, hogy tartsa boldognak édesanyját, bárhol is legyen.

Egy nap Amanda és kollégái új telefont kaptak. Mivel mostantól a céges telefont kellett használniuk a munkahelyen, Amanda elkezdte telepíteni a számára fontos és szükséges alkalmazásokat. Mivel hívő ember volt, azt az alkalmazást is telepítette, amely az elmúlt hónapokban a mentőövévé vált.

Ezen írhatta le az imáit és olvashatott bibliai verseket. Ez volt az a platform is, ahol a hozzá hasonlóan gondolkodó emberek megosztották kérdéseiket, küzdelmeiket és imádkoztak egymásért, Krisztus iránti odaadással.

Amanda végül is nagyon vallásos volt. Isten volt az egyetlen támasza, mióta elvesztette édesanyját, ezért mindig a telefonján tartotta az alkalmazást, és mikor csak volt egy szabad perce ránézett.

Egy este azonban valami furcsát vett észre. Mikor a telefonja megcsörrent, azonnal megnézte az értesítést, és meglepődve látta, hogy az egy nyilvános üzenet volt egy felhasználótól az alkalmazáson. A következő állt benne:

“Drága Uram, kérlek, segíts a fiamon. Jelenleg ő a mindenem. Beteg és segítségre szorul, én pedig apaként tehetetlennek és erőtlennek érzem magam. Könyörgöm, segíts átvészelni ezt a nehéz időszakot, és mutasd meg a helyes utat.

Könyörgöm, hogy vezesd a családunkat, és adj némi belátást elhidegült feleségem szívének. A fiamnak most szüksége van egy anya szeretetére és egy őt megértő szívre. Kérlek, Uram, segíts rajtunk. Küldj neki egy szerető édesanyát. Imádkozom útmutatásért, erőért és bátorságért. Ámen.”

Amanda zavarba jött, és nem tudta, ki írhat ilyet. De valakinek a munkahelyi telefonja elérhetőségei közül kellett lennie, különben nem kapott volna értesítést..

“Jézusom, ki lehet ez?” – kérdezte magától. “Fogadok, hogy nagyon szenved. Voltam már ilyen magányos, tehetetlen és kétségbeesett…”

Amanda lehunyta a szemét, és elmondott egy rövid imát azért, hogy ez az ember erőt találjon. Mikor elvesztette az édesanyját, ő is ilyen összetört és elveszett volt. Aztán valahogy Isten elküldte hozzá Garner urat, és a dolgok jobbra fordultak.

Hetek teltek el. Amanda teljesen megfeledkezett az üzenetről. Eleinte arra számított, hogy további üzeneteket fog kapni az illetőtől, és ez segíteni fog neki a nyomára bukkanni. De feladta, mikor nem látott több, az előzőhöz hasonló üzenetet.

Végül is bárki lehetett. Az irodai székében ülve néha végig pásztázta az összes kollégáját, próbált rájönni, hogy vajon ki lehet az. Ha megtudta, hogy valaki szabadnapos, udvariasan körbe kérdezett a családjáról vagy a fiáról.

De semmi sem segített neki megtalálni a válaszokat, egészen addig, amíg be nem lépett Garner úr irodájába, hogy átadjon néhány papírt. Imádkozott, térdelve és neki háttal.

“Mr. Garner!” – kapkodta a levegőt, kezét a szájához emelte a döbbenettől. “Mi a baj? Jól… jól van?”

A férfi megfordult, és Amanda nem tudta elhinni, hogy szigorú főnöke, a kemény 37 éves férfi … sír.

“Mi a baj?” – kérdezte. “Hívjak-kérjek segítséget?”

A férfi megrázta a fejét. “Nem. Nem, Amanda… Senki sem segíthet. A fiamról van szó” – mondta remegő hangon. “Szeretném, ha ez kettőnk között maradna, kérem. Ne beszélj róla senkinek.”

Amanda bocsánatot kért. “Kopognom kellett volna, mielőtt bejöttem. Talán később visszajövök. És igen, megnyugodhat, hogy ez köztünk marad.”

Ezek után Amanda később kezdte elhagyni az irodáját. Garner úr mindig a nap végén távozott, így ő is maradt, hogy meggyőződjön róla, jól van-e. Amanda azonban tudta, hogy nem csak erről van szó.

Az ima, amelyet hallott, aggasztotta a legjobban. Ugyanaz az ima volt, amit a bibliai alkalmazásban olvasott. Ugyanaz az ima volt, amely kétségbeesettnek és segítségre szorulónak hangzott. Szintén az a ima volt, amelyet egy tehetetlen szülő mondott, aki nehéz időkben erőért könyörög Istenhez.

Könnyek szöktek Amanda szemébe, mikor arra gondolt, hogy az ő világa, amit Garner úrral képzelt el, hogyan omlana össze, ha a férfi megnősülne. De egy belső hang azt súgta neki, hogy ha az ima a fiáért szól, akkor meg tudja vigasztalni.

Hát nem ez az igazi szerelem bizonyos értelemben? Támogatni és gondoskodni arról, akinek a szívét adta? Így hát, bár tudta, hogy valószínűleg örökre elveszíti a férfit, Amanda úgy döntött, segíteni akar neki.

Egy este, mikor már mindenki elment az irodából, összeszedte a bátorságát, hogy beszéljen Garner úrral. Besétált az irodájába, és bevallotta neki amire rájött. Amanda észrevette, hogy a férfi megdöbbent, és abban a pillanatban megszakadt a szíve.

Sóhajtott. “Nos, igen, a fiamról van szó..”– ismerte be. “Elfelejtettem kijelentkezni a fiókomból, és azt hiszem, észrevette.”

“Igen, észrevettem.” – mondta a nő. Aztán megkérdezte: “Tudom, hogy nem helyes a személyes dolgaidról kérdezősködni, de mi történt a fiaddal? Már jobban van?”

Garner úr megrázta a fejét. “Nem” – mondta, és könnyek gyűltek a szemébe. “Nincs. Sclerosis multiplexe van, és a feleségem elhagyott minket. Azt mondta, nem akar beteg gyereket. A fiam még nagyon fiatal. Szüksége van az anyja szeretetére. És ahogy a feleségem elment… mindent látott, és ez nem jó.”

“Hatalmas vitánk volt, és azt mondta, nem akarja tönkretenni az életét azzal, hogy róla gondoskodik. Úgy döntött, hogy a karrierjére koncentrál, most pedig válófélben vagyunk. Az orvosok azt mondták, hogy ez a stressz nem tesz jót a fiunknak.. elvesztette a járóképességét.”

“Ó, ez szörnyű! Mi-mi lenne, ha felvenne egy ápolót? Biztos vagyok benne, hogy egy szeretetteljes társaság jót tenne!”

“Én csináltam. Megpróbáltam” – ismerte be. “A nővér nem tud állandóan vele maradni. És őszintén szólva, senki sem helyettesíthet egy anyát.”

Ez nagyon szíven ütötte Amandát. Elvesztette az anyját, és tudta, milyen érzés. “Én is elvesztettem az anyukámat” – vallotta be. “Ez volt életem legnagyobb vesztesége, mert ő volt az egyetlen, aki volt nekem ezen a világon. Nem tudom, hogy számít-e valamit, Mr. Garner, de látni akarom a fiát. Tudom, hogy nem tudom meggyógyítani, de szeretnék egy próbát tenni.”

Garner úr elmosolyodott. “Ez nagyon nagylelkű, de nem akarom zavarni. Tényleg.”

“Egyáltalán nem zavar” – mondta. “Tényleg ezt akarom csinálni. Szeretnék segíteni. Kérem. És talán tudom is, hogyan kezdjem el!”

Garner úr végül engedett, és Amanda pikniket szervezett a hétvégére. Meglepő módon Mr. Garner fia, Brian első látásra megkedvelte Amandát. Soha senkivel nem volt még ennyire boldog.

“Ez furcsa, tekintve, hogy nem könnyen ismerkedik” – mondta nevetve. “Köszönöm, Amanda. Tényleg, komolyan. Azt hiszem, maga megmentheti a fiamat.”

És meg is mentette Briant. Amanda felajánlotta, hogy otthagyja a titkárnői állását, hogy Brian mellett maradhasson és segíthessen neki. Az ő kemény munkájával és odaadásával Brian felépült és újra talpra állt.

Aztán egy nap Mr. Garner elvitte őt és Briant vacsorázni, és hirtelen fél térdre ereszkedett.

“Szóval, Miss. Hodges, szeretné, ha együtt öregednénk meg, és Brian a fia lenne élete végéig?” – kérdezte, és előhúzott a zsebéből egy gyűrűt. “De előbb hadd mondjam el, hogy szeretném, ha mindent megtennél, amit szerettél volna, de nem tudtál. Menj főiskolára, szerezz diplomát, és éld az álmaid, én pedig várni fogok rád!”

Amanda megdöbbent és könnybe lábadt a szeme. “Ó, Istenem! Ezt nem hiszem el! Igen! Igen! Szeretlek! Valójában mindig is szerettelek! Attól a naptól kezdve, hogy megláttalak!”

Mit tanulhatunk a történetből?

• Ha Isten elvesz valamit, cserébe valami mást ad, ami néha sokkal értékesebb. Amanda elvesztette az édesanyját, de “megnyerte” Mr. Garnert és Briant, mint új családját.
• Még a veszteségben is van győzelem. Annak ellenére, hogy tudta, hogy örökre elveszítheti Mr. Garnert, Amanda úgy döntött, hogy szembesíti őt a gondjaival, és megpróbál segíteni neki.

Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.

Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.

via