Egy fiatal bevándorló lányt kigúnyolt az egyik tanár az új középiskolájában, de évekkel később bosszút állt.
Saira Hamid tizenöt éves volt, amikor családja Pakisztánból az Egyesült Államokba költözött. Édesapja, egy világhírű neurológus, állást kapott egy élvonalbeli kutató kórházban a texasi Houstonban, és Saira világa a feje tetejére állt.
Saira-t egy közeli iskolába íratták be, és az első napon ideges, de izgatott volt. Tudta, hogy jó tanuló, és a tanárai és a tanárai mindig is azt mondták neki, hogy jól beszél angolul. Csak az aggasztotta, hogy új barátokat szerezzen.
Saira idegesen sétált be a nap első órájára, és leült egy üres asztalhoz a hátsó sorban, egy kedves arcú, vöröses hajú, szeplős lány mellé. A másik lány rámosolygott Saira-ra.
Több gyerek is megfordult, hogy barátságos kíváncsisággal nézzen rá, és Saira érezte, hogy kezd megnyugodni. Éppen visszamosolygott, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és egy magas, karcsú nő lépett be.
“Jó reggelt, osztály!” – mondta, és egy nehéz könyvköteget tett az asztalára. Tekintete végigsöpört az osztályon, és azonnal Saira-ra szegeződött. “Látom, van egy újoncunk!”
Saira rámosolygott, és félénken bólintott. A tanárnő visszamosolygott. “Kern asszony vagyok. Állj fel, és mutatkozz be, mesélj egy kicsit magadról”.
“Jó reggelt, M’em.” Saira óvatosan mondta: “A nevem Saira Hamid. Tizenöt éves vagyok, és Pakisztánból származom…”
Saira nyelvtana tökéletes volt, de az akcentusa erős, és a beszédében az anyanyelvi urdu hanglejtése volt. A tanárnő bámult rá, és gúnyos mosoly csavarta el az ajkát. “Megismételné, kérem?”
Saira érezte, hogy elpirul. “A nevem Saira Hamid. Tizenöt éves vagyok, és Pakisztánból származom.”
A tanárnő elgondolkodva kopogtatta az ujjait az asztalán: “Nos, Saira, remélem, a matekod jobb, mint az angolod, mert alig értelek.” A tanárnő elgondolkodott. Gonoszul elmosolyodott, és utánozta Saira staccato dikcióját. “Gyorsan-gyorsan megtanulsz beszélni angolul!”
Az osztály gúnyos nevetésben tört ki, és Saira látta, hogy az egykor barátságos arcok gúnyosan elgörbülnek. Lehajtotta a fejét, és az asztalára meredt. “Nos?” – kérdezte a tanára – “Hogy állsz a matematikával?”.
Saira hangja suttogva jött ki. “Jól, Me’m, azt hiszem…”
A tanárnő lenézően nézett rá. “Azt hiszed. Nos, látod ezt?” – koppintott a táblára, ahol egy bonyolult egyenlet volt kiírva. “Gyere fel, és mutasd meg, milyen jól ‘tinkelsz’.”
Kern asszony soha nem gondolta volna, hogy a félénk fiatal bevándorló lány, akit terrorizált, egyszer majd a kezében tartja a jövőjét.
Saira odalépett a táblához, és hagyta, hogy a számok ismerős varázsa magába szippantsa. Felvette a krétát, és gyorsan haladt szakaszról szakaszra, megoldotta a feladatokat, majd felírta a választ.
A tanár láthatóan ingerülten figyelte őt. “Nos…” – mondta – “Ez nem rossz… De kihagytál egy lépést”.
Saira elmosolyodott: “Nem, Me’m, én így dolgoztam a variációt…” és gyorsan felírta a lépést hosszú kézzel a táblára.
A tanárnő ingerültsége gyorsan ellenszenvvé mélyült. “Értem.” – csattant fel – “Ne ugorj, és ne csinálj logikai békaugrásokat, az pontokba fog kerülni a vizsgán. Menj vissza az asztalodhoz!”
Attól a naptól kezdve a többi gyerek átvette a tanárnő példáját, és kigúnyolták Saira akcentusát – nem volt más, amin piszkálódni lehetett volna. Saira kitűnő tanuló volt, és minden tantárgyból, így az angolból is kitűnő jegyeket kapott, de igazán a matematikából jeleskedett.
A következő három évben Saira a tanulmányainak szentelte magát. Az első iskolai napon felébredt szívében az ambíció, és elhatározta, hogy valóra váltja álmát.
Végzős korában Saira volt az iskola legjobb matematika tanulója, és részt vett a Nemzetközi Matematikai Olimpián, ahol bronzérmet szerzett. Kern asszony gratulált neki, és savanyúan hozzátette: “Szerencséd van, hogy a matematikának nincs akcentusa…”.
Saira középiskolai pályafutása véget ért, és egy új kihívást jelentő kaland várt rá – a főiskola. Míg sok társa a pályaválasztáson töprengett, Saira pontosan tudta, mi akar lenni.
Tizenkét évvel később az iskolát arról tájékoztatták, hogy új igazgatót fogadnak, egy briliáns akadémikust, aki az Ivy League-ben végzett. Az első napon a személyzet kapott egy e-mailt, amelyben egy tanítás utáni megbeszélésre hívták őket.
A tanárok kíváncsiságtól zsongtak. Ki volt ez a nő? Nagy változásokat akart elérni? Mire számíthattak? A tantestület megdöbbent, amikor egy karcsú, fekete hajú fiatal nő lépett be.
Olyan fiatal volt! A fiatal nő rájuk mosolygott. “Jó reggelt, Fannon asszony vagyok, és már alig várom, hogy együtt dolgozhassak önökkel.” Az új vezető elegáns brit akcentussal beszélt, ezt mindannyian megjegyezték.
A vezető körbepillantott a teremben, és így szólt: “Ismerős arcokat látok! Mr. Langdon, Miss Deveraux, Mrs. Kern…”
Langdon úr ránézett az előttük álló, kiegyensúlyozott fiatal nőre. “Ismer engem? De…”
Saira rámosolygott. “Saira Hamid. Az ön angol órájára jártam végzős koromban?”
Mr Langdon el volt ragadtatva. “Saira! Úgy értem, Mrs. Fannon! Nem ismertem meg magát!”
Saira a szeme sarkából látta, hogy Kern asszony elpirul, és elmosolyodott magában. Mrs Kern határozottan emlékezett rá! A találkozó végeztével Saira felhívta Mrs Kernt.
“Kern asszony, válthatnánk pár szót?”
A nő mereven elmosolyodott, és odasétált Saira-hoz. “Igen, Mrs. Fallon.”
“Kern asszony, szeretném megköszönni.”
Kern asszony zavartan bámult a nőre. “Megköszönni?”
“Igen. Ön volt az, aki arra ösztönzött, hogy tanár legyek.”
“Ó…” Kern asszony bizonytalanul elmosolyodott. “Örülök, mármint… Mindig jó tudni, hogy pozitív hatással voltunk…”
Saira nevetett. “Nem mondtam, hogy pozitív. Tudja, Kern asszony, elhatároztam, hogy jó tanárhoz megyek, méghozzá olyanhoz, aki gondoskodik rólam. A Harvardon és Oxfordban tanultam, keményen megdolgoztam azért, hogy ilyen emberré váljak.”
Kern asszony megdöbbentőnek tűnt, és Saira folytatta: “Csak azt akartam mondani, hogy ha még egyszer olyan zaklató magatartást tanúsítasz bármelyik gyerekkel szemben, mint amilyet velem szemben tanúsítottál, akkor vége a karrierednek.”
Kern asszony savanyú szájízzel távozott a tanári szobából. Tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve az új igazgatónő éles szemmel fogja őt figyelni. Akár tetszett neki, akár nem, jobb emberré kellett válnia.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne piszkáljuk az embereket a másságuk miatt. Mindannyian különbözőek vagyunk. Másképp nézünk ki, és más a hangunk. Kern asszony gúnyolódása nyomorúságossá tette Saira életét, pedig segíthetett volna neki beilleszkedni az iskolába.
- Az élet meglepetéseket tartogat számunkra. Kern asszony soha nem gondolta volna, hogy a félénk fiatal bevándorló lány, akit terrorizált, egyszer majd a kezében tartja a jövőjét.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Talán arra inspirálja az embereket, hogy megosszák saját történetüket, vagy segítsenek valaki másnak.
A történetben szereplő bármilyen hasonlóság a valós eseményekkel, helyszínekkel vagy személyekkel – élőkkel vagy holtakkal – teljesen véletlenszerű.
via