A fiúk egy intézményben találták meg az eltűnt apjukat, aki rámutatott egy nőre és ezt mondta: “Ő az oka mindennek”

Barker úr magányos özvegyember volt, aki egy nagy kúriában élt. Felesége halála után soha nem gondolta, hogy újra megtalálja a szerelmet. Mr. Barker azonban hamarosan megtanulja, hogy a szerelemnek nincs száma, miután találkozik Ann-nel. Szerelmüket azonban próbára teszik Mr. Barker gyermekei.

Barker úr 83 éves özvegy volt, aki nyolc évvel ezelőtt veszítette el szeretett feleségét. Korábban ismert iparmágnás volt, és egész életében azért dolgozott, hogy feleségének és gyermekeinek olyan életet tudjon biztosítani, amilyenben ő soha nem részesült, amikor felnőtt.

Azt azonban soha nem gondolta volna, hogy milyen magányos lesz a nagy kúriájában, egyedül. Mindig is a családját tartotta az első helyen, amikor arra törekedett, hogy gazdagságot és jobb jövőt teremtsen számukra. De miután a három gyereke elment otthonról, hogy saját családot alapítson, a felesége pedig elhunyt, az, ami korábban az otthona volt, most egy nagy, hideg, üres buroknak tűnt.

Barker úr gyakran ült egyedül a teraszán, és felidézte a dicső napokat. Elmélázott az ingatlanmágnásként eltöltött mozgalmas életén. Sok alkalmazottjára gondolt, és arra, hogy családjaik egy bizonyos ponton még a sajátjának is érezték magukat.

Nézte a kertje zöldellő legelőit, és eszébe jutott a gyermekei nevetése és vidám csicsergése, ahogy együtt játszottak napnyugtáig. Leginkább drága feleségére, Lindára gondolt, és a szeretetre, amely elhagyta, amikor elhunyt.

Barker úr mindig is a család és a közösség embere volt. Ezért az egyedüllét ennyi évnyi közösség- és családépítés után gyötrelmes ürességet hagyott benne. Az öreg lélek attól félt, hogy úgy éli le hátralévő napjait, hogy nem tapasztalhatja meg újra az igazi szerelmet.

Barker úr gyermekei alig látogatták. És bár ez összetörte a szívét, megpróbált a helyükbe lépni, megértve, hogy abban a szakaszban vannak, amikor megpróbálják felépíteni a saját családjukat és karrierjüket. Mindannyian virágoztak a szakmájukban, és ez önmagában is örömöt okozott Barker úrnak, a tudat, hogy ő és Linda helyesen cselekedtek velük.

Ahogy Barker úr a teraszán ült, mint általában, észrevette, hogy egy új szomszéd költözött a környék egyik szegényebb régiójába. Furcsa volt, hogy a város egyes részei így alakultak.

Az utca egyik végén gazdagság és jólét volt. Aztán, nem messze tőle, ott volt a szegénység. Két teljesen különböző világ, amely ugyanazt a teret foglalja el.

Barker úr szomszédja egy idős hölgy volt. Gyakran nézte a teraszáról, ahogy a kis kertjében szorgoskodik. Bele volt zúgva a hölgybe, és minden egyes nappal, amikor figyelte, egyre kíváncsibb lett a nőre. Egy nap végül összeszedte a bátorságát, és odament hozzá.

“Jó napot, John Barker vagyok. Az út végén lakom. Maga az egyik első ház, amit a teraszon ülve látok. Innen az éles megfigyelésem.”

“Úgy tűnik, kezd összeállni a kép” – mondta Barker úr.

“Huh?” A hölgy kissé zavartan válaszolt.

“A kert, úgy tűnik, kezd összeállni. Elnézést a zavarásért, de már néhány hete figyelem, ahogyan ezen a kerten dolgozik. És szinte fel sem lehet ismerni, milyen volt, amikor az előző tulajdonosok itt éltek” – mondta Mr Barker, áthajolva a kis kerítésen.

“Köszönöm szépen, uram. Ez volt az egyik első dolog, amit észrevettem, amikor a lányommal ideköltöztünk. Mindig is szerettem kertészkedni. Megnyugvást hoz nekem. Ráadásul sosem voltam az a fajta, aki fél attól, hogy bepiszkolja a kezét. Bár nem mondhatom, hogy sokat tesz a térdemnek “- mondta a hölgy, miközben felállt.

“Üdv, John Barker vagyok. Az út végén lakom. Önök az egyik első ház, amit a teraszomon látok. Ezért az éles megfigyelésem” – mondta Barker úr, és kezet nyújtott kézfogásra.

“Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Barker. Ann vagyok. Szóval, meg kell kérdeznem. Csak a kert az egyetlen dolog, amit ilyen élesen megfigyel?” Mondta Ann ravasz vigyorral, miközben kezet ráztak a kerítésen át. Mr Barker nem szólt semmit. Csak elpirult, miközben egymás szemébe néztek egy rövid pillanatra, amely mintha örökkévalóságig nyúlt volna.

Azután a nap után Mr. Barker minden nap átjött, és segített Ann-nek a kertjében. Voltak napok, amikor nem is csináltak semmit. Csak beszélgettek, nevetgéltek, vagy akár csak csendben ültek együtt, és egyszerűen csak nézték, ahogy az élet zajlik bennük és körülöttük. Teljes csendben nézték a naplementét, hálásak voltak minden egyes közös másodpercért.

Barker úr és Ann hamarosan egymásba szerettek. Mindkettőjük számára furcsa élmény volt. Mindketten elvesztették pár évvel ezelőtt a párjukat, és most itt voltak, és egymásnak estek, mint két tinédzser.

Eltelt néhány hónap, és Barker úr úgy érezte, itt az ideje, hogy végre bemutassa Annt a gyerekeinek. Annyira szerves részévé vált az életének és boldogságának. Nem akarta úgy elrejteni őt, mint valami szégyenteljes titkot.

Azonban félt elmondani a gyermekeinek. Végül is, mit gondolnának? Egy 83 éves férfi, aki úgy szerelmes, mint egy gyerek? Bizonyára túl öreg volt már az ilyesmihez. Elég nagy bajban volt.

Elgondolkodott azon, hogy hogyan tegye, de ahogy a sors akarta, már minden készen állt arra, hogy kiderüljön. Egy nap, amikor Ann és Barker úr Ann házában a kertben dolgoztak, váratlanul megjelent a három fia.

Barker úr meglátta őket a távolban, a bejárati kapuja előtt. Búcsúcsókot adott Annnek, és odament hozzájuk. A gyermekei kíváncsiak voltak a nőre, akivel együtt volt. Egyszerűen csak barátként mutatta be a nőt. A gyerekei nem teljesen hitték el a történetét, ezért válaszokat kértek tőle.

“Apa, milyen kapcsolatban állsz azzal a nővel, akit kint láttunk?” Barker úr fia, Bobby kérdezte.

“Reméltem, hogy több időm lett volna kitalálni, hogyan mondjam el nektek. De ahogy mondani szokták, nincs jobb idő, mint a jelen. Ann az út végén lakik, és már pár hónapja járunk” – vallotta be Mr. Barker.

“Te randizol? Ez őrültség, apa! 83 éves vagy!” jegyezte meg Mr. Barker fia, Tom.

“Tudom, hány éves vagyok, Tom. Ettől feleslegessé válik a boldogságom?” Barker úr nyugodtan válaszolt.

“Csak egy kicsit furcsa, ennyi az egész” – tette hozzá Barker úr másik fia, Clyde.

“Nos, ha már itt tartunk a beszélgetésnél. Szeretem őt, és össze fogunk költözni” – magyarázta Mr. Barker.

“Apa, ezt nem teheted meg” – erősködött Bobby.

“Ó, tényleg?!” Hát még jó, hogy nem az engedélyedet kértem – mondta határozottan Mr. Barker. “Nézd, a dolgok nem voltak könnyűek anyátok halála óta, és most már mindannyiótoknak megvan a saját élete. Én csak próbálom ugyanezt tenni. Remélem, megértitek” – zárta le Barker úr.

Sajnos a gyermekei nem értették meg. Azt gondolták, hogy az apjuk nevetséges, és elment az esze. Úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik az ügyet, és megszabadulnak Anntől.

Lenyomozták Ann lányát, Ginát, és arra törekedtek, hogy Gina és családja anyagi gondjait alkudozási eszközként használják fel. Mr. Barker gyermekei nagy összegű pénzt ajánlottak Ginának, hogy édesanyját egy idősek otthonában helyezze el. A pénzért kétségbeesetten küzdő Gina sarokba szorult, és végül beleegyezett.

Eltelt egy kis idő, és egy nap Mr. Barker megdöbbenve értesült arról, hogy Ann már nem lakik Ginánál, és egy idősek otthonába került.

“Eljöttek hozzám, és nevetséges összeget ajánlottak. Azt mondták, az egész az enyém, ha anyámat egy idősek otthonába adom, messze innen. Nyilvánvalóan nem akarták, hogy együtt legyetek.”

“De miért küldted el őt, Gina? Te szerettél az édesanyáddal lenni, és ő is szeretett veled lenni” – kérdezte Ginától a megtört szívű Mr Barker.

“Így volt. Teljes szívemből szeretem az anyámat. De egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy mindkettőnket eltartsam tovább. Amikor felajánlották a mon…” – mondta Gina, mielőtt megtorpant, attól tartva, hogy túl sokat árult el.

“Pénz? Ki ajánlott neked pénzt, Gina?” Mr. Barker kérdezte. Gina nem szólt semmit, szégyenlősen próbálta kerülni a szemkontaktust Mr. Barkerrel.

“Kérem, Gina. Tudod, hogy szeretem az édesanyádat. Csak mondd el, mi történt. Talán tudok segíteni” – könyörgött Mr Barker.

“Segíteni? A fiaid voltak azok, akik felajánlották nekem a pénzt” – vallotta be Gina.

“A fiaim? Nem értem” – mondta zavartan Mr. Barker.

“Ők jöttek hozzám, és nevetséges összeget ajánlottak fel. Azt mondták, az egész az enyém, ha anyámat egy innen messze lévő idősek otthonába adom. Nyilvánvalóan nem akartak titeket együtt látni” – mondta Gina.

“És te beleegyeztél?” Barker úr egyre dühödtebben kérdezte.

“Mit kellett volna tennem? A pénz lehetővé tette, hogy egy olyan otthonba adjam, ahol jóban és jóban lesz vele. Ráadásul segítene rendbe tenni a saját ügyeimet is. Nem tudom, észrevette-e, Mr. Barker, de önnel és a családjával ellentétben nekünk nem volt könnyű dolgunk” – mondta Gina.

Barker urat meglepték Gina szavai. Egy része még mindig dühös volt, de a haragja nem a nőre irányult. Hanem a gyerekei ellen, akik mindent megtettek azért, hogy elszakítsák őt a boldogságtól, azok után, amit értük tett és feláldozott.

“Ne aggódj, Gina. Tudom, hogy jót akartál. Majd én elintézem” – zárta le Barker úr.

Barker úr először az idősek otthonába ment, hogy meglátogassa kedves Annt. Bár az otthon elég kényelmes volt, Annnek hiányzott a régi otthona. Hiányzott neki a lánya, a kertje, és legfőképpen a vele töltött idő.

Barker úr elmagyarázta Annnek, hogy mit tettek a gyermekei, de megígérte neki, hogy hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba. Volt egy terve, csak egy kis időre volt szüksége.

Körülbelül egy héttel később Mr. Barker ügyvédje behívta az összes gyermekét, hogy megvitassák apjuk végrendeletének módosítását. Mr. Barker gyermekei megdöbbentek, annál is inkább, mert maga Mr. Barker soha nem vett részt a megbeszélésen.

Aznap Mr. Barker a teraszán ülve nézte a naplementét, miközben Annre gondolt. Mellette volt a tabletje, rajta a bejárati kapu élő kamerafelvételével. Hirtelen meghallotta a csengőt bentről, és látta, hogy a gyerekei a kapuban parkolnak. “Épp időben” – gondolta. A gyerekei puszta felháborodással törtek be a teraszra.

“Elment az eszed, apa?” Bobby kiabált.

“Kizártál minket a végrendeletedből?” Tom hozzátette.

“A te gyerekeid vagyunk, apa. Miért tennél ilyet?” Clyde is közbeszólt.

“Miért tennék ilyet? Nos, először is, ez az én pénzem. Azt csinálok vele, amit akarok. Amire kíváncsi vagyok: miért tennéd ezt Ann-nel? Miért tennéd ezt velem?” Barker úr nyugodtan kérdezte.

“Öhm… M-m-miről beszélsz pontosan, apa?” Bobby idegesen kérdezte, a testvérei pedig szégyenlősen hátráltak mögé.

“Ó, kérlek. Ne játszd a hülyét, Bobby. A legjobb iskolák közé küldtelek, amiket pénzért lehet kapni. Nem szeretném, ha kárba veszett volna. Most pedig… Újra megkérdezlek titeket. Miért tetted ezt?” Barker úr megismételte.

“Sajnálom, apa! Azt hittük, hogy segítünk” – mondta Clyde, és könnyes vallomásban tört ki.

“Anya után egyszerűen nem volt értelme a dolognak” – tette hozzá Tom.

“A boldogságomnak nincs értelme számodra?” Barker úr majdnem sírva kérdezte.

“Sajnálom, apa. Nem tudtuk, hogy ennyit jelent neked” – mondta Bobby szégyenkezve.

“Igen. Nem volt értelme. A te korodban szerelmesnek lenni” – tette hozzá Clyde.

“Ó, drága gyermekeim. Anyátok, és én semmit sem tanítottunk nektek? A szerelemnek nincs kora” – mondta Barker úr felállva. “Gyerekek, összetörtétek a szívemet – mondta Barker úr, mindegyikük szemébe nézve. “Most már megmutathatjátok magatokat – mondta egyszerűen Barker úr, belépett a házba, és szégyenszemre otthagyta őket.

Mr. Barker fiai néhány nappal később visszatértek, hogy megpróbáljanak bocsánatot kérni, de amikor apjuk kúriájához értek, megtudták, hogy már nem lakik ott. Mr. Barker beköltözött az idősek otthonába Annhez.

Meglátogatták őt az idősek otthonában, hogy szembesítsék a kiköltözéssel. Kényelmesen összebújva találták Ann-nel, és kérték, hogy váltsanak vele néhány szót, mire ő így válaszolt: “Bármit mondasz nekem, elmondhatod előtte is”.

Miközben elmondták neki az összes okot, amiért élete legnagyobb hibáját követte el, tudatlanságuk ismét legyőzte Barker urat.

“Elment az eszed? Mit keresel itt?” Mondta Bobby.

“Még mindig nem érted, ugye? Több józan eszem van, mint valaha is volt. Ő az oka” – mondta Barker úr, Annre mutatva.

“Miután anyád meghalt, soha nem gondoltam, hogy újra megtalálom a szerelmet. De Isten kegyelméből mégis sikerült. És nem számít, hogy hol vagyunk. Csak együtt akarunk lenni. Olyan nagy baj ez?” – zárta a szívből jövő Barker úr.

Eltartott néhány hétig, de amikor Barker úr gyermekei látták, hogyan hagyott el minden kényelmet, hogy továbbra is együtt élhessen az imádott nővel, végül megértették, hogy apjuk szereti Annt, és elhatározta, hogy vele marad.

Idővel egyre gyakrabban látogatták apjukat, és Annt családtagként kezelték. Ann és Mr. Barker együtt költöztek a kúriába, Gina pedig a hátsó udvarban lévő házikóba.

Az apjuk visszaadta az örökségüket, és újra egy család voltak. A gyermekei még Annt is megszerették, mivel ő egyfajta anyafigurává vált számukra.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

1. A szeretetnek nincs száma vagy lejárati ideje. Nevetségesnek tűnt, hogy Ann és Barker úr idős korukban szerelmesek egymásba, de az esélyektől függetlenül mégis egymásra találtak.
2. Ne ragaszkodj a saját utadhoz, különösen akkor ne, ha az elnyomja a másik embert. Barker úr gyermekei ragaszkodtak ahhoz, amit Barker úrnak szántak, még akkor is, ha ez megfosztotta őt az örömétől.

Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Talán feldobja a napjukat és inspirálja őket.

Olvasd el ezt a történetet is ahol A gyászoló özvegy virágot rakott a menyasszonya sírjára, de ekkor oda jöttek a zsaruk és borzalmas dolgot tettek

Ezt a történetet olvasóink mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy író írta. Bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés. Minden kép kizárólag illusztrációs célokat szolgál.

via